A semmi közepén... Mindent fehérnek látok, vakító fehérség vesz körbe, de sem fény, sem sötétség sincs semerre, ez valahol a kettő közti dolog akar lenni azt hiszem. Lebegek tehát ebben az üres mindenségben. Körülnézek de senkit és semmit sem látok. Még a saját árnyékom sem létezik, így nem értem azt sem, hogy én hogyan kerülök ebbe az üres térbe. Gondoltam, hogy hamarosan eltűnök, akárcsak körülöttem minden más. Abba a gondolatba kapaszkodtam, hogy milyen lehet nem létezni... Az életen túl van a létezés, de mi lehet a létezésen túl? Képek, érzelmek, emlékek és az öngyilkosság utáni vágy, ezek a gondolatok halmozódtak elmémben. Féltem, féltem a változástól, a haláltól, az élettől... Lebegtem tovább, gondolataim elveszni látszottak velem együtt. Egyre inkább halványodtam és végül eltűntem. Mi voltam én? Csupán egy emlék, egy emlék amit mindenki elfelejtett. Az ember ha meghalt, a halála után hallhatatlanná válik, de csupán addig amíg valakinek az emlékeiben él. Engem elfelednek és ezt tudom jól, nincs mit hátrahagynom, nem tűzök magam elé magas célokat és végképp nem azért jöttem a világra, hogy nagy tetteket hajtsak végre. Pont ezért fogok eltűnni, akár egy kósza emlék... Szép lassan feledésbe merülök.... De ez pont így jó....

Hogy ez most mi akar lenni? Fogalmam nincs...

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.